"Napgyakorlat" meditáció

Elbeszélés arról, hogy változtatja meg az életünket, ha megtanulunk befelé is figyelni

Ahányszor kezelésen járt a kineziológusnál, ez a bűvös kifejezés "napgyakorlat" minden alkalommal elhangzott. Ahogyan a barátságos és segítőkész Hölgy mondta: "házi feladat, de nem egy alkalomra, hanem folyamatosan".

Először el sem tudta képzelni, mit takarhat ez a kifejezés. Az első kezelés alkalmával sürgette is a Hölgyet, hogy mondja el, mert gátat szabott a fantáziájának az ismeretlentől való szorongás, és azért is, mert ha eddig gyógyulni vágyás ürügyén fordult bárkihez is, mindig kézzel fogható receptet kapott a bajára, pontos használati utasítás, adagolási útmutató formájában. Szokás szerint cikáztak a fejében a gondolatok a titokzatos szó hallatán, de annál tovább nem jutott a megfejtést illetően, hogy bizonyára valamilyen otthon elvégzendő tornagyakorlatról van szó, melyet a hatásosság érdekében napi rendszerességgel kell véghezvinnie. Pedig dehogyis volt ennyire hétköznapi a módszer, hogy is lehetett volna az, mikor ez az ismeretlen szó egy olyan ember szájából hangzott el, aki már az első kezelés alkalmával különös dolgokat csinált vele, olyanokat, amelyek nem kézzel foghatók. "Meditálnia kell" - hangzott a megfejtés. "Képzelje el, hogy a Napban van, és gondolatban élje át az összes pozitív hatást, amit csak társítani tud ehhez az égitesthez. A lényeg a sok pozitív gondolat, és az, hogy elhiggye, mindez jó hatással lesz magára. Érezze, ahogy feltöltődik energiával a Nap melegének és fényének hatására. Érezze, ahogyan mint az oltalmazó anyaméh a gyermeket, akit hordoz, körbe öleli magát ez az égitest. Teremtse meg a feltételeket a nyugodt légkörhöz, kapcsolja ki a mobiltelefont és legyen nagyon ellazult állapotban."

Puff neki, gondolta, miközben hazafelé tartottak élete párjával. A Nappal nem volt semmi baja, sőt, kifejezetten szerette, főleg tavasszal meg kora ősszel melengette magát a langyos napsütésben előszeretettel, így pozitív gondolatokat is könnyedén tudott társítani hozzá, na de a meditáció már előre fejtörést okozott neki. Ő, aki még kedvenc elfoglaltsága, az olvasás közben is folyton belekapaszkodik egy-egy gondolatba és elkalandozik, mert veleszületett rossz tulajdonsága, hogy folyton rágódik fölösleges dolgokon és görcsöl meg szorong. Meg is osztotta a férjével a félelmeit, miszerint nem fogja tudni jól elvégezni a házi feladatát és akkor talán az egész kezelés nem lesz eredményes. Mondatai mögött ott bujkált a ki nem mondott gondolat, hogy talán felesleges az egész procedúrát végigcsinálnia, mert kissé falra hányt borsónak tűnik az egész, na meg persze nem is olyan olcsó egy-egy kezelés.

"Próbáld ki. Ha úgy érzed, hogy segít, akkor folytatod, ha nem, hát nem" - hangzott a válasz a férjétől, aki mindig olyan megnyugtatóan leegyszerűsítve látta a dolgokat. Hálát adott a sorsnak, hogy maga mellett tudhat egy ilyen embert, aki nyitott mindenre és nem nézi teljesen bolondnak, csak mert mostantól "napgyakorlat" címén minden nap meditálni fog egy fél órát és mindezt azért, mert kisbabát szeretnének már hosszú ideje, csak valahogyan nem akar megfoganni. Lelki füleivel szinte halotta a férje ki nem mondott sóhaját:

"Csak tudnám, hogy lesz ebből gyerek!" - de mielőtt újra elkezdhetett volna rágódni ezen a problémán, a férje megszólalt:

"Csak vigyázz, nehogy a nagy forróságban elolvadj nekem a napgyakorlatozás közben!" - mire jót nevettek mindketten és olyan felszabadító volt ez a nevetés, mint mindig, ahányszor csak a saját nyűgjeiken derültek egyet. Mert hála az égnek meg volt bennük az a képesség, hogy a legnagyobb elkeseredettség és kiábrándultság közepette is megfogják egymás kezét és biztatóan összenevessenek.

Végül mégiscsak eljárt a kezelésekre, odahaza pedig igyekezett beépíteni a mindennapokba azt a bizonyos néhány percet, amit "napgyakorlat" címén csak magára tudott szánni. Teltek a napok, s bár az annyira vágyott csoda továbbra is váratott magára, de rá kellett döbbennie, hogy ha a Napba történő utazgatásaira minél rendszeresebben "vált jegyet" délutánonként, annál inkább újjászületve, mintegy megtisztulva tér vissza a valóságba. Továbbra sem mondhatta magát a meditáció mesterének, de határozottan érezte a változásokat az életében, pedig csak ő változott, s ezt kifelé is tükrözte magából.

Jól érezte magát a Napban. A barátságos fényű, kellemesen meleg közegben enyhült a görcsössége, sikerült elengednie a türelmetlenséget és elfogadnia a várakozás szépségét, és ami a legfontosabb, felismerte, hogy nem szabad azzal vesztegetnie fiatal életének legszebb napjait, hogy folyton az után vágyakozik, amit még nem kapott meg a sorstól. Hogy mi váltotta ki belőle ezeket a gondolatokat és mi köze volt ennek az egésznek a Naphoz? Neki magának sem volt határozott elképzelése róla, de egy dologban biztos volt, hogy onnan fentről hirtelen eltörpült minden. Nemcsak a világ lett valószínűtlenül kicsi, de benne a saját kis gondjai is miniatűr, sőt jelentéktelen méretet öltöttek. Hatalmas felszabadító erővel hatott rá a felismerés, hogy újra tud örülni minden kis apróságnak és a nyugalomból, mely visszavonhatatlanul beköltözött a lelkébe, egyre többet tudott adni élete párjának is. Voltak még rossz napjai, hogyne lettek volna. De ott volt számára a vigasz, hogy amint ideje engedi, gondolatban tesz egy néhány perces utazást az ő kis sárgán világító gömbjébe, mely magzatburokként körülvéve őt, megnyugtató melegségével és megtisztító, energiát adó fényével mindig készen állt a befogadására. Épp úgy, ahogyan ő is egyre inkább készen állt egy új élet befogadására.

Szerző: Juhászné Nagy Kinga, Budapest, 2008