Mindenki cipel valamit magával

Minden ember cipel magával az élete során kisebb-nagyobb "batyukat", melyeket nevezhetünk akár karmának is. Mindenkinek vannak a múltjából eredően titkai, melyeket vagy dédelgetünk és viszünk magunkkal egy életen át, vagy tudatosan feldolgozzuk és elengedjük, letesszük őket.

Van ehhez kapcsolódóan egy rövid kis tanmese, az én egyik személyes kedvencem:

"Egy idős és egy fiatal buddhista szerzetes útja egy erdőn keresztül halad a kolostor irányába. Amikor egy erős sodrású patakhoz érnek, találkoznak egy fiatal lánnyal, aki arra kéri őket, hogy segítsenek neki átkelni a patakon, mert ő egyedül fél átkelni rajta. Az idős szerzetes szó nélkül a hátára veszi a lányt és átviszi a patak túlsó partjára, majd folytatják útjukat a kolostor irányába. Jó pár óra elteltével, amikor már majdnem elérik a kolostort, a fiatal szerzetes izgatottan szól az idősebbhez: - Mester, nekünk egy nőt még megszólítanunk sem szabad, nemhogy megérinteni…. Mire az idősebb szerzetes ezt válaszolja: - Fiam, én letettem a túlparton. Te még mindig cipeled?"

Sokan megijednek a karma szó hallatán, pedig az valójában csak a cselekvés egyfajta módját hordozza magában, amikor teendőnk, tanulnivalónk van valamivel kapcsolatban. Egy olyan feladat, lecke, amit az élet iskolája írt, s megoldásra, feloldásra vár.

Rajtunk múlik, hogy mit viszünk magunkkal tovább, s mi az, amit saját elhatározásunkból leteszünk, mégpedig akkor és ott, amikor annak eljön az ideje. Vannak emberek, akik hajlamosak arra, hogy dédelgetik a sérelmeiket, fájdalmaikat. Ez egyfajta meghasonult állapot, hiszen valójában saját magukat büntetik, ahelyett, hogy inkább megszabadulnának a lelküket nyomás alatt tartó, fejlődésüket és testi-lelki-szellemi szabadságukat elfojtó terhektől.

Az is lehet, hogy még nem áll készen az ember arra, hogy tudatosan tovább lépjen, de azon mindenképp érdemes dolgozni magunkban, hogy ha eljön az ideje a terhektől való megszabadulásnak, akkor készek legyünk észrevenni a figyelmeztető jeleket és engedjük el, tegyük le azt, amit már teljesen feleslegesen viszünk magunkkal tovább.

Szerző: Nagy Kinga